1. fejezet

Noren

-          Jó reggelt, Noren – mosolygott rám Dr. Yasmine, amikor lépteim hallatán elszakította tekintetét a monitorról. – Apád az irodájában van – közölte, mielőtt még megkérdezhettem volna, mire én egy hálás mosollyal reagáltam.

-          Köszönöm – tettem hozzá, és anélkül, hogy megtorpantam volna, máris apám ajtaja felé vettem az irányt, majd amikor odaértem egy kopogás után a nehéz kőből készült nyílászáró a falba húzódott. – Reggelt’, apa – intettem.

-          Azt hittem még népstatisztikai órán vagy – vonta össze szemöldökét, és kiegyenesedett a székében.

-          Mr. Rosser megengedte, hogy előbb eljöjjek, mert gyorsan kivégeztük a tervezett leckét – vontam meg a vállamat.

-          Mi járatban vagy itt? – lépett a következő kérdésre, ami eléggé jellemző volt rá. Gyűlölte a kertelést és az illedelmességet, szeretett a lényegre térni és gyorsan, magabiztosan elvégezni a dolgát, bármiről is legyen szó.

-          Szólni akartam, hogy Charissa átment Teigan-hoz és azt mondta, estére is ott marad. És mivel úgy tudom, nagyapával meglátogatjátok éjjel a Tanácsházát, féltem, hogy megint rá akarsz bízni Lilitára. Tudod, hogy neki is éppen elég a saját gyerekeivel törődni és gondolom, akad más otthoni teendője is még bőven – kezdtem magyarázkodásba, az íróasztal előtt álldogáló kényelmes fekete bőrszékben ülve. Apa nem szakított félbe, csupán érdeklődve, bár kissé semlegesen hallgatta a mondandómat. – És, emellett biztosan azt is tudod, hogy képes vagyok vigyázni magamra – folytattam, próbáltam felnőttes hangsúlyt megütni, két apró kezemet a térdemre helyeztem. – Nem égetném le a házat és nem csapnék hatalmas bulit, egyszerűen csak szeretnék egyedül itthon maradni, anélkül, hogy tudnám, van valaki a nappaliban, aki minden egyes lélegzetvételemet közli másnap az apámmal – fejeztem be kissé reményvesztetten, hiszen az arca azt tükrözte, igazán mulatságosnak találja óhajomat. Még el is nevette magát. – Mégis mi olyan vicces? – kérdeztem összeszaladt szemöldökkel, az ajkamba harapva fojtva el félelmemet a felől, hogy ma sem maradhatok egyedül.

-          Semmi, igazán semmi – rázta még mindig mosolyogva a fejét, a szék karjára támaszkodott, egyik kézfejét pedig az állához emelte. – Szóval, úgy gondolod, eléggé érett vagy már ahhoz, hogy egyedül maradj itthon éjszaka.

-          Apa – sóhajtottam fel. Tulajdonképpen arra taníttatsz, hogyan kormányozzak el egy egész bolygót teljesen egyedül. Hogyan tegyek boldoggá, mégis tartsak kordában egymillió embert, hogyan csillapítsak le polgárháborúkat, vessek véget lázadásnak, anélkül, hogy bárkinek baja essen, korlátozzam az állatok szaporodását, a növények termését, az élelmiszer elosztását, hogyan alapítsak új iskolákat, egyetemeket, vezéreljem a munkamegosztást és a fizetéseket, az adókat. Mégsem bízol meg bennem annyira, hogy egyedül hagyj éjszaka egy házban? – Szenvedélyes személyiségem létére egyre tüzesebben, nagyobb elszántsággal álltam ki igazam mellett. Minden áron el akartam érni, amit akarok. Láttam apám arcán, hogy tényleg elgondolkozott, korábbi szórakozottságának már nyoma sem volt.

-          Noren, tudod, hogy csak azért vagyok ennyire szigorú veled, mert féltelek – szólalt meg a pár percre beállt csönd után.

-          Tudom – tettem fel a kezeimet, a fejemet pedig elfordítottam, egy pillanatra lezárultak szemhéjaim, mielőtt újra ránéztem volna. Én pedig csak egyszerűen kevesebb korlátot szeretnék. Azt hiszem, már kiérdemeltem – annak ellenére, hogy megőriztem magabiztosságomat, a térdeim remegtek. Féltem, hogy nem kapom meg, amire vágyom. Hogy apám sosem fog engedni és itt élhetem le életemet ennek a háznak négy hatalmas, fényűző fala között, bezárva, miközben ezer szempár figyeli minden egyes lélegzetvételem. Törékenynek és fiatalnak tartott, éretlennek. Ha rajta múlt volna, soha nem foghatom kezembe a gömböt. Egy férfit akart örökösének, nem engem.

-          Legyen – adta be a derekát jó pár perc hezitálás után. Csak akkor vettem észre, hogy eddig bent tartottam a levegőt, amikor megkönnyebbülten kifújtam azt. Arcomon egy hálás, büszke mosoly jelent meg.

-          Köszönöm – álltam fel. – Minden jót a tanácshoz – mondtam még, mielőtt eltűntem az ajtó mögött.

David

-          Anya… mi ketten… tudod… együtt vagyunk – makogta húgom, zavartan, vérvörös arccal, a padlót bámulva, vékony ujjai görcsösen szorították a mellette álló magas, göndör fiúét.

-          Hogy micsoda? – kérdezett vissza édesanyánk hökkenten, de apám arca is eléggé elképedt volt. Néha tényleg eltűnődöm azon, hogy valóban annyira ostobák, hogy nem látják az egyértelmű tényeket, vagy egyszerűen csak nem akarják észrevenni őket.

Benjamin Munslow a szomszédos klán tagja volt, ahogyan azt a vezetékneve is mutatta. Kissrác kora óta ismertem már, és úgy gondoltam, teljesen rendben van. Tisztelettel és odaadással szereti Ana-t, és tudna róla gondoskodni. Igazán erős klánja van. Nem tetszett a gondolat, hogy drága kicsi húgocskámnak el kell hagynia otthonunkat, de mindannyian tudtuk, hogy egyszer ez így is-úgy is be fog következni.

-          Mégis… mióta? – vette át a szót apám, aki igazán erős jellemnek számított, arca most mégis zavart és aggódást tükrözött. Úgy néztek ki, mintha Benjamin minimum egy T-rex tojásából kelt volna ki.

-          2 hónapja, Mr. Pyle – válaszolt a fiú lassan és kissé óvatosan, de egyáltalán nem annyira kimérten, hogy az kellemetlen legyen. Úgy tűnt, eléggé jól tudja kezelni a helyzetet. Én az öcsém mellett, szorosan összefont karokkal állva a falnál, távolabbról figyeltem az eseményeket. Igazán szórakoztató jelenet volt.

-          Anastasia Pyle! – robbant fel anyám, akár egy vulkán. – Mégis mikor szeretted volna ezt elmondani nekünk? Esetleg akkor, amikor megkéri a kezedet?

-          Az úgy volt, hogy… - rebegte félénken, hatalmasra nyílt szemekkel. Sötétkék íriszei alig látszottak, pupillái annyira kitágultak a félelemtől. Vigyázz hugi, ez veszélyesebb, mint egy dilophosaurus.

-          Irány a szobádba. Most! – parancsolt rá a hirtelenjében feltámadt anyamedve, szemei szinte lángoltak. Magamban halkan kuncogtam, bár igyekeztem elfojtani. A végén még engem is felfal.

Ana bocsánatkérően, szégyenkezve nézett fel a fiúra, aki csak nagyon halványan rá mosolygott, arcáról sugárzott, hogy ő is igazán betojt. Nem baj, az ilyen mindenkivel megesik.

-          Nők – törtem meg a csendet, miután anyám és Anastasia elhagyták a szobát. – Ki fogja őket valaha is megérteni? – nevettem fel halkan és beletúrtam rövid, sötétszőke hajamba. Minden szempár rám szegeződött. – Egyébként, én azt mondom, ne add fel, haver. A húgom keresve se találna nálad jobbat ezen a bolygón – kacsintottam rá, hogy egy kis reményt adjak a sápadt, teli gatyás fiúnak. Nyelt egy nagyot, aztán egy mosolyt villantott rám. Erőtlen és gyenge kis mosoly volt, de legalább mosoly. Igazán csöndes gyerek.

-          Én is úgy gondolom, hogy megfelelő lennél Ana számára – fordult felé az apám, mikor észhez tért és rájött, hogy azért mégsem ártana neki is mondania valamit.

-          Valóban így gondolja, Mr. Pyle? – csillant remény a fiú kék szemeiben és azonnal több élet költözött az arcába.

-          Ugyan, szólíts csak Gregornak vagy Gregnek. Attól, hogy a lányommal jársz, nem változott meg köztünk semmi – veregette meg a vállát bizalmasan és vett egy mély lélegzetet. – Na és, a szüleid hogy vannak? – terelte el a témát, ami igazán nehéz volt a háttérzajként funkcionáló, fentről jövő kiabálást hallva.

-          Anyám jól – felelte pár pillanat csönd után, amikor úgy tűnt, a másik szobában is nagyjából lecsillapodtak a kedélyek. – Apám betegeskedik. Múlt héten megtámadta egy hegyi oroszlán, amikor megpróbált elejteni egy szarvast. Sajnos ő is ugyanazt a példányt szemelte ki magának. Szerencsére egy harapással megúszta, de eléggé rossz az állapota.

-          Add át, hogy a családunk reméli, mihamarabb felépül. – Mondta apa és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Kissé drasztikusan érte a Brandonról érkezett hír, pedig ez egyáltalán nem volt váratlan. A helyzet az, hogy az ilyen esetek eléggé gyakran előfordultak mostanában.

-          Sajnos nem sok esélyt látunk arra, hogy rendbe jöjjön – halkította el a hangját, eddig érdeklődő szemei most a kifakult, helyenként felhasadt parkettát tanulmányozták. – Nincsenek se gyógynövényeink, se gyógyszereink, a sebe pedig túlságosan nagy.

Egyikünk sem tudta, mit kellene mondania. Ha a klánban valakivel hasonló dolog történne, nálunk is ugyanez lenne a helyzet. Szenvedne egy hónapig, aztán meghalna. A készleteink mára már teljesen kifogytak és túl messzire kellett volna utaznunk ahhoz, hogy pótolhassuk őket, ami kockázattal járt. Így hát nem mentünk sehova. Mindenkire itthon volt szükség.

Mielőtt a beállt csönd túl kínosra nyúlt volna, kinyílt az ajtó és belépett rajta anya és lánya. Ana mosolygott, majd’ kicsattant a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól, anya arca pedig beletörődésről, bár még mindig egy kis bosszúságról árulkodott.

-          Akkor, mi most elmegyünk – szökkent húgom a „pasija” mellé és újra megfogta a kezét. Mintha fizikai fájdalmat jelentett volna az, hogy el kellett engednie. – Sötétedés előtt jövök. Sziasztok – intett mosolyogva és máris indult a kijárat felé, maga után vonszolva az értetlen fiút.

Mindhárman megilletődötten meredtünk a szoba közepén álló, lánya után bámuló nőre. Mikor ő ezt észrevette csak sóhajtott egy hatalmasat, megrázta a fejét és legyintett ahelyett, hogy elmagyarázta volna, hogyan lett anyamedvéből hirtelen fészkéből fiókáját kiengedő gólyamama.

Noren

11 óra volt már, én a hatalmas, hófehér kanapén ültem az ugyancsak hatalmas és hófehér nappaliban. A tévében a Híradó ment, amiben arról tájékoztattak, hogy ma este összegyűlnek a város fontos emberei a Tanácsházán és megvitatják a politikai dolgokat. Nem akartam ilyesmikkel komolyabban foglalkozni, amíg nem volt rá szükségem. A hideg rázott a politikától, de tudtam, ha kormányozni akarok, minden egyes nap ezzel kell élnem.

Bedobtam egy kukoricát a számba, aztán csatornát váltottam. Egy romantikus film ment, amiben a főszereplő nőt Giselle Corinthos alakította, aki indokolatlan okokból kivívta az ellenszenvemet. Mégsem tudtam elkapcsolni, ugyanis észrevettem, hogy Russel Delorean is szerepel benne. Az ő hasizmait pedig valóságos bűn lett volna kihagyni. Így hát elhúztam kezemet a kanapé karfáján lévő távirányítótól, ami így kikapcsolt, és megfogtam a Minderemet. Ujjamat a sarkára tettem és elhúztam, aztán megfordítottam és miután aktiválódott a billentyűzet, kihajtottam és az ölembe helyeztem a készüléket. Felnéztem a Pepsre, és amikor láttam, hogy Anabelle és Tracie is online vannak, konferenciahívást kezdeményeztem. Belemosolyogtam a kamerába.

-          Jó estét, Hölgyeim – helyeztem a jelenleg laptopként funkcionáló Mindert a dohányzóasztalra.

-          Helóka – köszönt Anabelle is, aki a szobájában volt és az ágyon hasalt. – Mi újság van arra felé?

-          Sziasztok – zárta a sort Tracie is, ő valamivel később vette fel, minden bizonnyal most ült le az íróasztala elé.

-          El sem fogjátok hinni – vigyorodtam el nagyon szélesen, miközben izgatottan törökülésbe helyezkedtem.

-          Na, mi történt, kislány? – nevetett fel rövid, barna hajú barátnőm, hátát a széke támlájának vetve.

-          Egyedül vagyok itthon! – szinte sikítottam és láttam, hogy barátnőim egy pillanatra megdöbbentek. – El sem tudjátok képzelni, milyen felemelő és megtisztelő érzés. Felnőttnek érzem magam és büszke vagyok, amiért képes voltam kivívni azt, hogy apám engedjen a pórázon. Mintha eddig a víz alatt tartották volna a fejemet és most egy pillanatra megengedték, hogy levegőt vegyek. Tudom, persze, tudom, hogy butaságnak és gyerekesnek hangzik, de én annyira, de annyira örülök – hadartam el boldogan a bennem lapuló érzéseket. Erre már igazán szükségem volt.

-          Jaj, Noren – kacagott fel édesen Anabelle – ne viccelj már, mi abszolút megértünk. Tisztában vagyunk vele, hogy apukád mennyire nagyon szigorú és még jó, hogy így reagáltál. Mégis hogy tudtad rávenni, hogy megengedje? – húzta fel a szemöldökét, de a boldog mosoly még most is ott volt az ajkain, mert látta én mennyire feldobott vagyok most.

-          Nem tudom, igazából – vontam meg a vállamat elgondolkozva, miközben a tévé képernyőjére pillantottam. – Jó passzban volt és igazán diplomatikus, meggyőző volt a beszédem – túrtam bele kócos, sötét szőke hajamba. – Nem is tudom, eddig miért nem próbáltam meg erélyesebben hozzáállni ehhez az egész dologhoz. Ha látta volna a magabiztosságom, biztosan engedékenyebb lett volna. Mindegy. A lényeg, hogy végre enged egy kis szabad teret nekem.

-          És mikor jön a következő lépés? – érdeklődött ezúttal Tracie.

-          Fogalmam sincs – sóhajtottam fel hangosan és tanácstalanul a mennyezetre pillantottam. – Igazából félek a reakciójától. Tudom, hogy nem szidna le és ítélne szobafogságra, de nem bírnám elviselni a kudarcot, amit már annyiszor megéltem, amikor azt kértem, hogy itthon maradhassak egyedül.

-          Miért vallanál kudarcot, ha most is engedékeny volt? Talán rájött, hogy már nem az a kislány vagy, aki akkor voltál, amikor még kézen fogva kellett átvezetnie a zebrán.

-          Kétlem, hogy ez állna a háttérben – ráztam meg a fejemet. – Talán csak beszélt vele valaki az érdekemben, aki ismeri a helyzetünket közelebbről, és azt mondta neki, hogy ennyit igazán megengedhetne már nekem. Vagy csak átgondolta a dolgokat és… Fogalmam sincs. Tanácstalan vagyok.

-          Én azt mondom, hogy bízz magadban – motyogta Anabelle, aki közben egy lapra rajzolgatott.

-          Elég szépen rákezdett odakint – mondta Tracie, ahogyan visszafordult az ablaktól. – Szerintem reggelig el sem áll. Azt mondták a tévében, jég is fog esni.

A következő másodpercben egy félhangos csattanást hallottam. Mintha valaki bevágta volna a konyhaszekrényt. Összevontam a szemöldökömet és hegyeztem a fülemet. Egészen addig, amíg nem ismétlődött a hang, azt hittem képzelődök.

-          Lányok, most le kell tennem, hallottam valamit. Majd később beszélünk – mondtam oda sem figyelve és lecsuktam a Mindert, aztán felálltam a kanapéról.

A meleg zoknimnak köszönhetően lépteim olyan halkak voltak, akár egy macskáé, anélkül, hogy osonnom kellett volna. A hang egyre csak ismétlődött, de nem szabályosan. Volt, hogy 10, volt, hogy 25 másodperc telt el két zaj között. Felsétáltam az emeletre. A folyosón addig követtem, amíg a legerősebbnek nem hallottam. Apa dolgozószobájából jött a hang.

Kissé remegett a kezem, amikor rávettem magam, hogy rátegyem a kilincsre. A torkomban hatalmas gombóc volt és a fejemben ezer, meg ezer gondolat pergett le. Talán valaki belógott kihasználva az egyedüllétem, anélkül, hogy észrevettem volna? Talán mégsem nőttem fel még eléggé ahhoz, hogy egyedül hagyjanak éjszakára? Talán jobb lett volna, ha most itt van apa, hogy megnézze, mi a helyzet odabent?

Mégis lenyomtam a kilincset. A szobában sötétség honolt, csak a két hatalmas ablakon át beszűrődő gyér holdfény világította meg a helységet. Rögtön, ahogyan észrevettem a zaj forrását, idiótának éreztem magamat. Átléptem a küszöböt, a lámpa felkapcsolódott. Odasétáltam az ablakhoz és becsuktam azt. Pár pillanatig még bámultam kifelé a hátsó kertre, szemem megakadt a mamutfenyőn, amit szaggatott a szél.

Megfordultam és már indultam volna ki a szobából, amikor az íróasztalra pillantottam. Megtorpantam. Apa azt mondta, ide soha ne jöjjek be, amikor ő nincs itt, mert nem szeretné, ha a dolgai között turkálnék. Nem tudtam, hogy egyszerűen csak vágyott egy kis magánszférára, vagy azért tiltotta meg a bejárást ide, mert tárolt valamit, amit nekem nem szabadott látnom.

A kíváncsiságom győzött, odaléptem az íróasztal fiókjaihoz. Lassan, megfontoltan húztam ki a legfelsőt és vettem szemügyre a tartalmát. Nagy, terebélyes és mély fiók volt, telis-tele papírokkal, amik nekem az égvilágon nem mondtak semmit, és ahhoz már túl fáradt voltam, hogy el kezdjem olvasgatni őket. Így hát tovább haladtam. A többi fiókban sem találtam semmi érdemlegeset. Pár ragasztó, olló és tűzőgép mellett még több papír és mappa. Az utolsó viszont már megragadta a figyelmemet. Egy fémdobozka volt az alján, gyönyörű, ciánkék színben tündökölt és érdekes, kanyargós mintákat égettek bele fehér színnel. Szemeim tágra nyíltak a kíváncsiságtól, ujjaim remegtek, miközben felnyílt a dobozka teteje. Egy színben és mintázatban is hasonló tárgy lapult benne. Csak ez még a doboznál is szebb volt. Sokkal szebb. A domború minták alaposabban kidolgozottabbak voltak, a szín átható és látszott rajta, hogy már nem mai darab, mégis annyira ellenállhatatlan gyönyörűséget és kifinomultságot árasztott magából, hogy nem tudtam róla levenni a szememet. Valósággal megbabonázott. Kellett pár perc, mire az agyam kikecmergett a kábulat gyönyörűséges gödréből és fel is fogta, hogy mit tartok a kezemben. Egy walkie-talkie volt. Sosem láttam még ehhez hasonlót sem ezelőtt. Általában mind műanyag volt és gyorsan összerakott, unalmas. Az ilyen eszközökben nem az volt a lényeg, hogy hogy néz ki, inkább az, hogy jól működjön. Éppen ezért nem voltam biztos benne, hogy használható-e még ez a darab. Mindenesetre, rossz nem származhat belőle.

-          Haló? – szóltam bele a mikrofonjába, mikor oldalt lenyomtam a kis fehér gombot. – Hall engem valaki?

Elgondolkoztam, hogy, ha van egyáltalán, akkor hol lehet a párja? Biztosan valami nagyon különleges helyen. Ilyen speciálisan és gondosan csakis akkor készítenek el valamit, ha fontos küldetést szánnak neki.