Noren
-
Jó
reggelt, Noren – mosolygott rám Dr. Yasmine, amikor lépteim hallatán
elszakította tekintetét a monitorról. – Apád az irodájában van – közölte,
mielőtt még megkérdezhettem volna, mire én egy hálás mosollyal reagáltam.
-
Köszönöm
– tettem hozzá, és anélkül, hogy megtorpantam volna, máris apám ajtaja felé
vettem az irányt, majd amikor odaértem egy kopogás után a nehéz kőből készült
nyílászáró a falba húzódott. – Reggelt’, apa – intettem.
-
Azt
hittem még népstatisztikai órán vagy – vonta össze szemöldökét, és
kiegyenesedett a székében.
-
Mr.
Rosser megengedte, hogy előbb eljöjjek, mert gyorsan kivégeztük a tervezett
leckét – vontam meg a vállamat.
-
Mi
járatban vagy itt? – lépett a következő kérdésre, ami eléggé jellemző volt rá.
Gyűlölte a kertelést és az illedelmességet, szeretett a lényegre térni és
gyorsan, magabiztosan elvégezni a dolgát, bármiről is legyen szó.
-
Szólni
akartam, hogy Charissa átment Teigan-hoz és azt mondta, estére is ott marad. És
mivel úgy tudom, nagyapával meglátogatjátok éjjel a Tanácsházát, féltem, hogy
megint rá akarsz bízni Lilitára. Tudod, hogy neki is éppen elég a saját
gyerekeivel törődni és gondolom, akad más otthoni teendője is még bőven –
kezdtem magyarázkodásba, az íróasztal előtt álldogáló kényelmes fekete
bőrszékben ülve. Apa nem szakított félbe, csupán érdeklődve, bár kissé
semlegesen hallgatta a mondandómat. – És, emellett biztosan azt is tudod, hogy
képes vagyok vigyázni magamra – folytattam, próbáltam felnőttes hangsúlyt
megütni, két apró kezemet a térdemre helyeztem. – Nem égetném le a házat és nem
csapnék hatalmas bulit, egyszerűen csak szeretnék egyedül itthon maradni,
anélkül, hogy tudnám, van valaki a nappaliban, aki minden egyes
lélegzetvételemet közli másnap az apámmal – fejeztem be kissé reményvesztetten,
hiszen az arca azt tükrözte, igazán mulatságosnak találja óhajomat. Még el is
nevette magát. – Mégis mi olyan vicces? – kérdeztem összeszaladt szemöldökkel, az
ajkamba harapva fojtva el félelmemet a felől, hogy ma sem maradhatok egyedül.
-
Semmi,
igazán semmi – rázta még mindig mosolyogva a fejét, a szék karjára
támaszkodott, egyik kézfejét pedig az állához emelte. – Szóval, úgy gondolod,
eléggé érett vagy már ahhoz, hogy egyedül maradj itthon éjszaka.
-
Apa
– sóhajtottam fel. Tulajdonképpen arra taníttatsz, hogyan kormányozzak el egy
egész bolygót teljesen egyedül. Hogyan tegyek boldoggá, mégis tartsak kordában
egymillió embert, hogyan csillapítsak le polgárháborúkat, vessek véget
lázadásnak, anélkül, hogy bárkinek baja essen, korlátozzam az állatok
szaporodását, a növények termését, az élelmiszer elosztását, hogyan alapítsak
új iskolákat, egyetemeket, vezéreljem a munkamegosztást és a fizetéseket, az
adókat. Mégsem bízol meg bennem annyira, hogy egyedül hagyj éjszaka egy házban?
– Szenvedélyes személyiségem létére egyre tüzesebben, nagyobb elszántsággal
álltam ki igazam mellett. Minden áron el akartam érni, amit akarok. Láttam apám
arcán, hogy tényleg elgondolkozott, korábbi szórakozottságának már nyoma sem
volt.
-
Noren,
tudod, hogy csak azért vagyok ennyire szigorú veled, mert féltelek – szólalt
meg a pár percre beállt csönd után.
-
Tudom
– tettem fel a kezeimet, a fejemet pedig elfordítottam, egy pillanatra
lezárultak szemhéjaim, mielőtt újra ránéztem volna. Én pedig csak egyszerűen
kevesebb korlátot szeretnék. Azt hiszem, már kiérdemeltem – annak ellenére,
hogy megőriztem magabiztosságomat, a térdeim remegtek. Féltem, hogy nem kapom
meg, amire vágyom. Hogy apám sosem fog engedni és itt élhetem le életemet ennek
a háznak négy hatalmas, fényűző fala között, bezárva, miközben ezer szempár
figyeli minden egyes lélegzetvételem. Törékenynek és fiatalnak tartott,
éretlennek. Ha rajta múlt volna, soha nem foghatom kezembe a gömböt. Egy férfit
akart örökösének, nem engem.
-
Legyen
– adta be a derekát jó pár perc hezitálás után. Csak akkor vettem észre, hogy
eddig bent tartottam a levegőt, amikor megkönnyebbülten kifújtam azt. Arcomon
egy hálás, büszke mosoly jelent meg.
-
Köszönöm
– álltam fel. – Minden jót a tanácshoz – mondtam még, mielőtt eltűntem az ajtó
mögött.
David
-
Anya… mi ketten…
tudod… együtt vagyunk – makogta húgom, zavartan, vérvörös arccal, a padlót
bámulva, vékony ujjai görcsösen szorították a mellette álló magas, göndör
fiúét.
-
Hogy micsoda? –
kérdezett vissza édesanyánk hökkenten, de apám arca is eléggé elképedt volt. Néha
tényleg eltűnődöm azon, hogy valóban annyira ostobák, hogy nem látják az
egyértelmű tényeket, vagy egyszerűen csak nem akarják észrevenni őket.
Benjamin
Munslow a szomszédos klán tagja volt, ahogyan azt a vezetékneve is mutatta.
Kissrác kora óta ismertem már, és úgy gondoltam, teljesen rendben van.
Tisztelettel és odaadással szereti Ana-t, és tudna róla gondoskodni. Igazán
erős klánja van. Nem tetszett a gondolat, hogy drága kicsi húgocskámnak el kell
hagynia otthonunkat, de mindannyian tudtuk, hogy egyszer ez így is-úgy is be
fog következni.
-
Mégis… mióta? –
vette át a szót apám, aki igazán erős jellemnek számított, arca most mégis
zavart és aggódást tükrözött. Úgy néztek ki, mintha Benjamin minimum egy T-rex
tojásából kelt volna ki.
-
2 hónapja, Mr.
Pyle – válaszolt a fiú lassan és kissé óvatosan, de egyáltalán nem annyira
kimérten, hogy az kellemetlen legyen. Úgy tűnt, eléggé jól tudja kezelni a helyzetet.
Én az öcsém mellett, szorosan összefont karokkal állva a falnál, távolabbról
figyeltem az eseményeket. Igazán szórakoztató jelenet volt.
-
Anastasia Pyle!
– robbant fel anyám, akár egy vulkán. – Mégis mikor szeretted volna ezt
elmondani nekünk? Esetleg akkor, amikor megkéri a kezedet?
-
Az úgy volt,
hogy… - rebegte félénken, hatalmasra nyílt szemekkel. Sötétkék íriszei alig
látszottak, pupillái annyira kitágultak a félelemtől. Vigyázz hugi, ez
veszélyesebb, mint egy dilophosaurus.
-
Irány a
szobádba. Most! – parancsolt rá a hirtelenjében feltámadt anyamedve, szemei
szinte lángoltak. Magamban halkan kuncogtam, bár igyekeztem elfojtani. A végén
még engem is felfal.
Ana
bocsánatkérően, szégyenkezve nézett fel a fiúra, aki csak nagyon halványan rá mosolygott,
arcáról sugárzott, hogy ő is igazán betojt. Nem baj, az ilyen mindenkivel
megesik.
-
Nők – törtem meg
a csendet, miután anyám és Anastasia elhagyták a szobát. – Ki fogja őket valaha
is megérteni? – nevettem fel halkan és beletúrtam rövid, sötétszőke hajamba.
Minden szempár rám szegeződött. – Egyébként, én azt mondom, ne add fel, haver.
A húgom keresve se találna nálad jobbat ezen a bolygón – kacsintottam rá, hogy
egy kis reményt adjak a sápadt, teli gatyás fiúnak. Nyelt egy nagyot, aztán egy
mosolyt villantott rám. Erőtlen és gyenge kis mosoly volt, de legalább mosoly.
Igazán csöndes gyerek.
-
Én is úgy
gondolom, hogy megfelelő lennél Ana számára – fordult felé az apám, mikor
észhez tért és rájött, hogy azért mégsem ártana neki is mondania valamit.
-
Valóban így
gondolja, Mr. Pyle? – csillant remény a fiú kék szemeiben és azonnal több élet
költözött az arcába.
-
Ugyan, szólíts
csak Gregornak vagy Gregnek. Attól, hogy a lányommal jársz, nem változott meg
köztünk semmi – veregette meg a vállát bizalmasan és vett egy mély lélegzetet.
– Na és, a szüleid hogy vannak? – terelte el a témát, ami igazán nehéz volt a
háttérzajként funkcionáló, fentről jövő kiabálást hallva.
-
Anyám jól –
felelte pár pillanat csönd után, amikor úgy tűnt, a másik szobában is nagyjából
lecsillapodtak a kedélyek. – Apám betegeskedik. Múlt héten megtámadta egy hegyi
oroszlán, amikor megpróbált elejteni egy szarvast. Sajnos ő is ugyanazt a
példányt szemelte ki magának. Szerencsére egy harapással megúszta, de eléggé
rossz az állapota.
-
Add át, hogy a
családunk reméli, mihamarabb felépül. – Mondta apa és látszott rajta, hogy
komolyan gondolja. Kissé drasztikusan érte a Brandonról érkezett hír, pedig ez
egyáltalán nem volt váratlan. A helyzet az, hogy az ilyen esetek eléggé gyakran
előfordultak mostanában.
-
Sajnos nem sok
esélyt látunk arra, hogy rendbe jöjjön – halkította el a hangját, eddig
érdeklődő szemei most a kifakult, helyenként felhasadt parkettát
tanulmányozták. – Nincsenek se gyógynövényeink, se gyógyszereink, a sebe pedig
túlságosan nagy.
Egyikünk
sem tudta, mit kellene mondania. Ha a klánban valakivel hasonló dolog történne,
nálunk is ugyanez lenne a helyzet. Szenvedne egy hónapig, aztán meghalna. A
készleteink mára már teljesen kifogytak és túl messzire kellett volna utaznunk
ahhoz, hogy pótolhassuk őket, ami kockázattal járt. Így hát nem mentünk sehova.
Mindenkire itthon volt szükség.
Mielőtt
a beállt csönd túl kínosra nyúlt volna, kinyílt az ajtó és belépett rajta anya
és lánya. Ana mosolygott, majd’ kicsattant a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól,
anya arca pedig beletörődésről, bár még mindig egy kis bosszúságról árulkodott.
-
Akkor, mi most
elmegyünk – szökkent húgom a „pasija” mellé és újra megfogta a kezét. Mintha
fizikai fájdalmat jelentett volna az, hogy el kellett engednie. – Sötétedés
előtt jövök. Sziasztok – intett mosolyogva és máris indult a kijárat felé, maga
után vonszolva az értetlen fiút.
Mindhárman
megilletődötten meredtünk a szoba közepén álló, lánya után bámuló nőre. Mikor ő
ezt észrevette csak sóhajtott egy hatalmasat, megrázta a fejét és legyintett
ahelyett, hogy elmagyarázta volna, hogyan lett anyamedvéből hirtelen fészkéből
fiókáját kiengedő gólyamama.
Noren
11 óra volt már, én a
hatalmas, hófehér kanapén ültem az ugyancsak hatalmas és hófehér nappaliban. A
tévében a Híradó ment, amiben arról tájékoztattak, hogy ma este összegyűlnek a
város fontos emberei a Tanácsházán és megvitatják a politikai dolgokat. Nem
akartam ilyesmikkel komolyabban foglalkozni, amíg nem volt rá szükségem. A
hideg rázott a politikától, de tudtam, ha kormányozni akarok, minden egyes nap
ezzel kell élnem.
Bedobtam egy kukoricát
a számba, aztán csatornát váltottam. Egy romantikus film ment, amiben a
főszereplő nőt Giselle Corinthos alakította, aki indokolatlan okokból kivívta
az ellenszenvemet. Mégsem tudtam elkapcsolni, ugyanis észrevettem, hogy Russel
Delorean is szerepel benne. Az ő hasizmait pedig valóságos bűn lett volna
kihagyni. Így hát elhúztam kezemet a kanapé karfáján lévő távirányítótól, ami
így kikapcsolt, és megfogtam a Minderemet. Ujjamat a sarkára tettem és
elhúztam, aztán megfordítottam és miután aktiválódott a billentyűzet,
kihajtottam és az ölembe helyeztem a készüléket. Felnéztem a Pepsre, és amikor
láttam, hogy Anabelle és Tracie is online vannak, konferenciahívást
kezdeményeztem. Belemosolyogtam a kamerába.
-
Jó estét, Hölgyeim – helyeztem a
jelenleg laptopként funkcionáló Mindert a dohányzóasztalra.
-
Helóka – köszönt Anabelle is, aki a
szobájában volt és az ágyon hasalt. – Mi újság van arra felé?
-
Sziasztok – zárta a sort Tracie is, ő
valamivel később vette fel, minden bizonnyal most ült le az íróasztala elé.
-
El sem fogjátok hinni – vigyorodtam el
nagyon szélesen, miközben izgatottan törökülésbe helyezkedtem.
-
Na, mi történt, kislány? – nevetett fel
rövid, barna hajú barátnőm, hátát a széke támlájának vetve.
-
Egyedül vagyok itthon! – szinte
sikítottam és láttam, hogy barátnőim egy pillanatra megdöbbentek. – El sem
tudjátok képzelni, milyen felemelő és megtisztelő érzés. Felnőttnek érzem magam
és büszke vagyok, amiért képes voltam kivívni azt, hogy apám engedjen a
pórázon. Mintha eddig a víz alatt tartották volna a fejemet és most egy
pillanatra megengedték, hogy levegőt vegyek. Tudom, persze, tudom, hogy
butaságnak és gyerekesnek hangzik, de én annyira, de annyira örülök – hadartam el
boldogan a bennem lapuló érzéseket. Erre már igazán szükségem volt.
-
Jaj, Noren – kacagott fel édesen
Anabelle – ne viccelj már, mi abszolút megértünk. Tisztában vagyunk vele, hogy
apukád mennyire nagyon szigorú és még jó, hogy így reagáltál. Mégis hogy tudtad
rávenni, hogy megengedje? – húzta fel a szemöldökét, de a boldog mosoly még
most is ott volt az ajkain, mert látta én mennyire feldobott vagyok most.
-
Nem tudom, igazából – vontam meg a
vállamat elgondolkozva, miközben a tévé képernyőjére pillantottam. – Jó
passzban volt és igazán diplomatikus, meggyőző volt a beszédem – túrtam bele
kócos, sötét szőke hajamba. – Nem is tudom, eddig miért nem próbáltam meg
erélyesebben hozzáállni ehhez az egész dologhoz. Ha látta volna a
magabiztosságom, biztosan engedékenyebb lett volna. Mindegy. A lényeg, hogy
végre enged egy kis szabad teret nekem.
-
És mikor jön a következő lépés? – érdeklődött
ezúttal Tracie.
-
Fogalmam sincs – sóhajtottam fel
hangosan és tanácstalanul a mennyezetre pillantottam. – Igazából félek a
reakciójától. Tudom, hogy nem szidna le és ítélne szobafogságra, de nem bírnám
elviselni a kudarcot, amit már annyiszor megéltem, amikor azt kértem, hogy
itthon maradhassak egyedül.
-
Miért vallanál kudarcot, ha most is
engedékeny volt? Talán rájött, hogy már nem az a kislány vagy, aki akkor
voltál, amikor még kézen fogva kellett átvezetnie a zebrán.
-
Kétlem, hogy ez állna a háttérben –
ráztam meg a fejemet. – Talán csak beszélt vele valaki az érdekemben, aki
ismeri a helyzetünket közelebbről, és azt mondta neki, hogy ennyit igazán
megengedhetne már nekem. Vagy csak átgondolta a dolgokat és… Fogalmam sincs.
Tanácstalan vagyok.
-
Én azt mondom, hogy bízz magadban – motyogta
Anabelle, aki közben egy lapra rajzolgatott.
-
Elég szépen rákezdett odakint – mondta
Tracie, ahogyan visszafordult az ablaktól. – Szerintem reggelig el sem áll. Azt
mondták a tévében, jég is fog esni.
A következő
másodpercben egy félhangos csattanást hallottam. Mintha valaki bevágta volna a
konyhaszekrényt. Összevontam a szemöldökömet és hegyeztem a fülemet. Egészen
addig, amíg nem ismétlődött a hang, azt hittem képzelődök.
-
Lányok, most le kell tennem, hallottam valamit.
Majd később beszélünk – mondtam oda sem figyelve és lecsuktam a Mindert, aztán
felálltam a kanapéról.
A meleg zoknimnak
köszönhetően lépteim olyan halkak voltak, akár egy macskáé, anélkül, hogy
osonnom kellett volna. A hang egyre csak ismétlődött, de nem szabályosan. Volt,
hogy 10, volt, hogy 25 másodperc telt el két zaj között. Felsétáltam az
emeletre. A folyosón addig követtem, amíg a legerősebbnek nem hallottam. Apa
dolgozószobájából jött a hang.
Kissé remegett a kezem,
amikor rávettem magam, hogy rátegyem a kilincsre. A torkomban hatalmas gombóc
volt és a fejemben ezer, meg ezer gondolat pergett le. Talán valaki belógott
kihasználva az egyedüllétem, anélkül, hogy észrevettem volna? Talán mégsem
nőttem fel még eléggé ahhoz, hogy egyedül hagyjanak éjszakára? Talán jobb lett
volna, ha most itt van apa, hogy megnézze, mi a helyzet odabent?
Mégis lenyomtam a
kilincset. A szobában sötétség honolt, csak a két hatalmas ablakon át beszűrődő
gyér holdfény világította meg a helységet. Rögtön, ahogyan észrevettem a zaj
forrását, idiótának éreztem magamat. Átléptem a küszöböt, a lámpa
felkapcsolódott. Odasétáltam az ablakhoz és becsuktam azt. Pár pillanatig még
bámultam kifelé a hátsó kertre, szemem megakadt a mamutfenyőn, amit szaggatott
a szél.
Megfordultam és már
indultam volna ki a szobából, amikor az íróasztalra pillantottam. Megtorpantam.
Apa azt mondta, ide soha ne jöjjek be, amikor ő nincs itt, mert nem szeretné,
ha a dolgai között turkálnék. Nem tudtam, hogy egyszerűen csak vágyott egy kis
magánszférára, vagy azért tiltotta meg a bejárást ide, mert tárolt valamit,
amit nekem nem szabadott látnom.
A kíváncsiságom
győzött, odaléptem az íróasztal fiókjaihoz. Lassan, megfontoltan húztam ki a
legfelsőt és vettem szemügyre a tartalmát. Nagy, terebélyes és mély fiók volt,
telis-tele papírokkal, amik nekem az égvilágon nem mondtak semmit, és ahhoz már
túl fáradt voltam, hogy el kezdjem olvasgatni őket. Így hát tovább haladtam. A
többi fiókban sem találtam semmi érdemlegeset. Pár ragasztó, olló és tűzőgép
mellett még több papír és mappa. Az utolsó viszont már megragadta a
figyelmemet. Egy fémdobozka volt az alján, gyönyörű, ciánkék színben tündökölt
és érdekes, kanyargós mintákat égettek bele fehér színnel. Szemeim tágra
nyíltak a kíváncsiságtól, ujjaim remegtek, miközben felnyílt a dobozka teteje.
Egy színben és mintázatban is hasonló tárgy lapult benne. Csak ez még a
doboznál is szebb volt. Sokkal szebb. A domború minták alaposabban
kidolgozottabbak voltak, a szín átható és látszott rajta, hogy már nem mai
darab, mégis annyira ellenállhatatlan gyönyörűséget és kifinomultságot
árasztott magából, hogy nem tudtam róla levenni a szememet. Valósággal
megbabonázott. Kellett pár perc, mire az agyam kikecmergett a kábulat
gyönyörűséges gödréből és fel is fogta, hogy mit tartok a kezemben. Egy
walkie-talkie volt. Sosem láttam még ehhez hasonlót sem ezelőtt. Általában mind
műanyag volt és gyorsan összerakott, unalmas. Az ilyen eszközökben nem az volt
a lényeg, hogy hogy néz ki, inkább az, hogy jól működjön. Éppen ezért nem
voltam biztos benne, hogy használható-e még ez a darab. Mindenesetre, rossz nem
származhat belőle.
-
Haló? – szóltam bele a mikrofonjába,
mikor oldalt lenyomtam a kis fehér gombot. – Hall engem valaki?
Elgondolkoztam, hogy,
ha van egyáltalán, akkor hol lehet a párja? Biztosan valami nagyon különleges
helyen. Ilyen speciálisan és gondosan csakis akkor készítenek el valamit, ha
fontos küldetést szánnak neki.
